Sziasztok, Kinwheres! :)
Itt vagyunk, ez lenne a hosszúúú epilógus, amit ígértem, és mivel én én vagyok, ennek kellett egy külön blog :D (Mer' mér' ne?)
Remélem tetszik, innen nincs visszaút, utolsó #Kin_sztoris bejegyzés...:')
Lesz még egy Köszönetnyílvánítás, és már csak azért is híven a blogspot-os hagyományokhoz, jó nyálas lesz :D
xx Vi
1. Naplóbejegyzés
Summertime sadness, oh, o-o-oh
2020. 06. 12.
Drága naplóm!
El sem hiszem, hogy 20 évesen hozzád fordulok! A mai napig bánom, hogy abbahagytam az írásod, de talán sikerülne bepótolnom.
Aznap tettem le a naplóm, amikor végeztem a kilencedik osztállyal. Kicsi voltam, éretlen, és menthetetlenül őrült.
Ezek a mai napig sem változtak, kivéve pár részletet.
Fél éve, hogy 20 éves lettem, az életem pedig a lehető legcsodásabban alakult.
Van egy csodálatos férjem, akivel még a gimnáziumban ismerkedtem meg, hivatalosan is író lettem, és már négy könyvem megjelent.
És hogy miért is fordulok hozzád újra?
El szeretném mesélni, amiről talán lemaradtál... és tovább írni ezúttal a saját történetem, nem pedig egy kitalált karakterét, akivel ugyan már találkoztam álmomban, mégsem ugyanolyan. ☺
Tizedikben komolyabban elkezdtem foglalkozni az írással, bár már nyáron nekiláttam első regényemnek, aminek végül a Nyári szomorúság nevet adtam, az anno megkedvelt Lana Del Rey után. A dal megihletett, és muszáj volt leírnom, ami a fejemben járt.
A történet főszerepében Emily Robinson áll, akit egy nem épp társaság kedvelő lánynak gondoltak. Ismétlem: gondoltak. Nyáron eldönti, hogy készít egy tíz pontból álló listát, amit meg is valósított. Köztük szerepelt olyan is, mint megtanulok angolul; valamint az utolsó volt az idén nyáron szerelembe esek. Találkozik egy fiúval, és a listától függetlenül beleszeret, csak a nyár végén rájön, hogy kihasználta őt, és rájön egy csomó mindenre. Azokra, amiket én magam is megtapasztaltam. Mint például, hogy az emberek nem mindig azok, akiknek mutatják magukat, vagy, hogy az emberek álorcok mögé bújnak, mert félnek önmaguktól, ami így hangzik (személyes kedvencem az egész történetből):
Az emberek ostobák, csakúgy, mint én. Álarcok mögé rejtőznek, ámbár nem tudják miért... de aztán kiderül, hogy nem másoktól félnek, hanem önmaguktól.
Ezt a részletet még a tizedik osztály második hetében találtam ki, és szerintem ez borzasztóan illik az emberekre. Mármint... mégis ki az, aki nem tart, fél mások véleményétől? Ki az, aki még nem tett olyat, amitől még önmaga is megijed? Ha nem is most, majd később?
Egy kicsit a mai napomról is akkor, elvégre olyan izgi az, amikor a sorozat közben egy-egy emlékből tevődik össze a főszereplő múltja.
Két hete költöztünk be a saját (igen, olyan jó ezt így kimondani) házunkba Ricsivel, és ma van neki az utolsó napja a fősulin. Hát nem pazar? ☺
Én mondjuk nem mertem bevállalni, tekintve, hogy így is elég nyomás már maga a tény, hogy két hónap alatt kell összehoznom egy több száz oldalas könyvet, de előtte kéne ugye egy ütős alapsztori, amit megvalósítok.
Naszóval... a mai napom is a regényem írásával telt (Emma történetének az utolsó kötete - triológiának terveztem. Igen, ez lenne a ötödik regényem, de előtte volt két könyv is, amit kiadtam, bár szerintem azok közel sem voltak olyan jók, mint a Nyári szomorúság.), valamint pakolásztam egy keveset a nappaliban, meg úgy általában.
Mára ennyit, hozzá kell szoknom, hogy hosszú idők óta egy történetet kivételesen papírra vetek. A gépelést még bírom, na de ez? Lezsibbadok.
2. Naplóbejegyzés
If you don’t know, then just let me go
2020. június 15.
Drága naplóm!
Kezdek
rájönni, hogy talán őrültség lenne újra belerázódni a gimis énem
szokásaiba. Mármint... elkezdtem a régen általam a olyannyira szeretett
együttesek zenéjét hallgatni, meg ugye ez a naplósdi. Talán bőven elég
lesz az, ha elmesélem mi történt vele a múltban, említek pár dolgot a
jelenről is, és akkor talán végleg le tudnám zárni azt ami volt. talán
ezt a dolgot egy hosszabb epilógushoz tudnám hasonlítani. Nemde?
Most,
így a nagy gondolkozások közepette eszembe jutott, egy régi, akkoriban
még viccesnek tűnő, ma már enyhén ostobának számító párbeszéd Olivér, és
a biológiatanárunk között.
- Tanárnő, mikor fogunk békát boncolni?
- Olivér, ne fárassz ezzel, könyörgöm!
-
Na, de én nagyon kíváncsi vagyok rá! Amúgy szereti a békákat? Esetleg a
szülinapjára beújíthatnánk mondjuk egy béka-bőrzakót magának!
Igen,
nos, Olivér... Mondanom sem kell, a mai napig ugyanolyan idióta, mint a
gimnáziumban, azzal a különbséggel, hogy tizenegyedikben teljesen
megkomolyodott, amikor is beújtott egy barátnőt, aki mára a felesége.
Természetesen csak a jelenlétében normális. Amúgy meg egy állat.
emlékszem, aznap szerettem meg a Blink 182-őt, pontosabban az I Miss You-t.
Ezt hallgattam, amikor nyáron nem találkozhattam Ricsivel, vagy, amikor
hiányzott valaki. Onnan pedig egy másik együttest, aki cover-be
énekelte ezt a számot. Évek óta - pontosan hat éve - a kedvenc számom
attól az együttestől az If You Don't Know.
Holnap
dedikálásom lesz, ahol az eddig megjelent, legutóbbi művemnek lesz a
nem hivatalos dedikálása. Minden hónap 19.-én van ilyen dedikálós nap,
ott, ahol akkor én vagyok. Elfordult már ez Budapesten, Szegeden,
illetve Győrben.
És milyen fura belegondolni, hogy pár éve ez még csak egy álom volt. Én. Egy saját dedikáláson. Ahol az én könyvemmel foglalkoznak. Miattam jönnek el.
-
Na, majd akkor nézel nagyot, amikor híres író leszek - mentem bele a
hülyülésbe, holott valamilyen szinten komolyan gondoltam. Tudom, nagyon
régóta ez az álmom, hogy író legyek. És ezt hangoztatom is.
-
Életem kalácsának egyetlen mazsolája... - kezdett bele komolyan Ella,
akivel nagyon is jó barátok lettünk. Lett egy barátja, aki nem mellesleg
Krisz. - Ha író leszel, akkor én leszek az USA kormányzója... várj, az
USA-nak kormányzója van? - zökkent ki röhögve a szerepből, amihez én is
társultam, hiszen így elvesztette az értelmét a párbeszédünk. ☺
3. Naplóbejegyzés
So what now?
2020. június 16.
Drága naplóm!
Túl vagyok a a dedikáláson, ahol nemcsak a könyvemről esett szó, hanem a deszkás múltamról is.
A mai nem egy szokványos dedikálás volt, ma lett tartva egy interjú is, ami ugye követett a dedikálás. ☺
A helyszínre érve láttam, hogy erre az interjúra (is) elég sokan eljöttek, ami azért minden alkalommal megmelengette a szívem, látva, hogy a könyvem ekkora tömeget vonzz.
Megnyugtatásképp most is végighallgattam Jake Miller Homeless című számát, amit mindig is szerettem,és ez a mai napig nem is változott. Az utóbbi diőkben ezt hallgattam meg mindig interjú, valamitn dedikálások előtt. ☺
- És mesélj, mi van a régi deszkás Kin-nel? - mosolyodott el az interjús, mire elnevettem magam.
- Kinga? - kérdezte.
Elfordultam a folyosón és rohanni kezdtem. Ő meg utánam. Lekapta a fejemről a szőke parókát, de én csak futottam.
Nem akartam, hogy lásson.
Lefordultam egy folyosón, és a végére siettem. Az öltözöm hátsó ajtaja mellett lecsúsztam a földön.
Ricsi befordult, észrevett, odajött hozzám.
- Kinga?
- Szia Ricsi - néztem fel rá, miközben a könnyek csorogtak le az arcomon. Megtudta, most pedig egy hazugnak fog titulálni.
- Te...
- Igen, én vagyok. Én... én elakartam mondani, de egyszerűen nem...
- Ssshhhh - szakított félbe. - Tudtam - mosolygott.
- De... de hogyan! És mikor? - álltam fel.
Szorosan elöttem állt, de közelebb lépett.
- Nincs senkinek sem mégegy olyan szeme, mint neked - suttogta a fülembe.
A számba haraptam, hogy elfolytsam a vigyoromat, de nem ment.
-
Figyelj... - hajtotta le a fejét, aztán én is. Egyből feltünt, hogy a
kezeink össze voltak kulcsolva. Halkan elnevettem magam. - Ha már én is
tudom a titkodat, elárulhatom neked az enyémet? - Némán bólintottam.
A tudatom azt mondogatta, hogy most olyan fog velem történni, amire régóta vártam. Megcsókolja azt a lányt, aki én vagyok, de mégsem.
Ismét közeledett, majd egy óvatlan pillanatban megcsókolt.
- Az a lány is én vagyok, csak felnőtt.
